Nem játék a világ!

Kerületünk egyik leghíresebb lakója, Babits Mihály 74 évvel ezelőtt, augusztus 4-én hunyt el. Költőként is megörökítette itteni lakhelyét, Május 23 Rákospalotán című verse a Nyugat 1912. 11. számában jelent meg, majd a Béke és háború közt című kötetében kapott helyet.

A vers születésekor Babits gimnáziumi tanár, az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban oktatott és Rákospalotán, a mai Fő úton lakott. A ház falán levő emléktábla szerint 1911 októberétől 1912 novemberéig élt itt. Addig a napi politikától távol tartotta magát, de a 1912-es budapesti munkástüntetés, majd sztrájk hatására megírta érzéseit.

Különlegesnek tekinthető ez a mű Babits életművében, ugyanis a rá jellemző szemlélődő, néha profetikus hangvétel ebben az esetben aktív, erőteljes lesz. A költemény különleges nekünk, a kerületben lakóknak is, mert az elmúlt 100 évben ugyan sokat változott az egykori falu, de a vers hatására a Fő út sarkán állva ma is el tudjuk képzelni az Öregfalura jellemző tipikus, helyenként még megtalálható tornácos épületeket, ahol „Nádas eresznek alatta topázszemü tengericső csügg.”

Babits jövővel kapcsolatos kérdése a vers második részében ma is aktuális, mint ahogy a zárszó is az: „Félre vakult csökevény, s ti koholt ideálok! Nem játék a világ! Látni, teremteni kell.”.

 

Babits Mihály: Május huszonhárom Rákospalotán

Pest utcái között rohanó nép, puskalövések,

rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom.

Én egyedül tehetetlenül itt számlálom a percet

nincs hír, nincs újság, villanyosom megakadt.

Néma falun lakom én, hol még az ebek sem ugatnak,

nem bőgnek tehenek, még a malac se visít.

Nádas eresznek alatta topázszemü tengericső csügg.

Hószinü fal, kék árny. Csend, csak a fecske csicserg.

Csak ha a villanyos átrohan itt (és mint a tehén bőg)

sejteni a város szörnyeteges közelét.

Ám most alszik a táj: egy döglött villanyos állong.

Ó bús villanyosom! bús ez a néma világ!

Bús e méla falún az üres sínekre merengni.

Ó jövevény sínek, visztek-e még ma tovább?

Visztek-e még ma odáig, ahol most csörren az ablak,

hol most csorran a vér, forran a forradalom?

hol zajgó tömegen most úr a néma Petőfi

s sarkra az Eszme kiáll isteni ríma gyanánt;

hol tán míg irom ezt, Magyarország nagy betegágyán

vér és kínok közt megszületett a Jövő.

2

Ó te Jövő, aki jössz és senkise sejti, hogy itt vagy;

jössz és senkise lát; jössz sürü fátyol alatt,

mit hoztál, idegen? mit, mit viszel el? van-e célod

vagy boros emberként ingatod útaidat?

Ah, boros is vagy már ezer őrült eszme borától.

Álmodsz s kóros vágy szennyezi álmod izét!

Álom vagy magad: a mult álma, ki halni szeretne,

s sír, hogy mindene fáj s nem lehet így betegen.

Jöjjön az elhazugolt életre halálos igazság,

lesben az utcákon álljon a kósza halál:

minden mindegy már! zúgjon fel a tengerek alja!

hányódjon fel a geny! jöjjön a forradalom!

Jöjjön a barbárság! jöjjön legalább az igazság,

annyi hazugság és elmulatások után!

Jöjjön a lázálom, mely minden bűnt kibeszél majd:

egynek mondja: „Jogok gyáva barátja, remegj!”

Másnak: „Ajkaidon kopott szó lett a szabadság!

s szíved zsarnok volt, öklöd rossz kalapács.”

Másnak: „Álnokul és önzőn fogtál kezet: íme

véres lett a kezed: moshatod a kezedet!”

Mindnek: „Félre vakult csökevény, s ti koholt ideálok!

Nem játék a világ! Látni, teremteni kell.”

 

 

Comments are closed.