Farkas a volán mögött

Az idősebb hoki rajongók azonnal elérzékenyülnek, ha a legendás, 1983-as, C csoportos világbajnokságról hallanak. Az a sportesemény nemcsak az újdonsült Budapest Sportcsarnok, hanem a magyar sport történetében is kiemelkedő jelentőségű volt. A magyar férfijégkorong-válogatott ugyanis a nagyon szerény infrastruktúrája ellenére hazai pályán, hősies küzdelemben kivívta a – már elitnek számító – B csoportba való feljutást.

– Azt a tornát sajnos én is csak a lelátóról izgulhattam végig, ám utána hosszú időre magam is „alapemberré” váltam a válogatottban – mesélte Farkas József, az Újpesti Dózsa egykori hokisa. – A világbajnokság után néhány saját nevelésű játékossal együtt felkerültem a Dózsa első csapatához, ami akkoriban a Fradival vívott nagy csatákat a bajnoki címért. Innen pedig egyenes út vezetett a válogatottba.

Fazekas József
Fotó: XVMÉDIA, Vargosz

Farkas József Rákospalotán született, és itt is nőtt fel. A mozgékony kisfiút a szülei a legsportosabb iskolába, a Kolozsvárba íratták be.

– A lökést azonban nem ez, hanem a Városligeti Műjég adta nekem. A nagynéném műkorcsolyázó volt, anyukám is remekül korcsolyázott, s mivel sokszor voltam velük a Városligeti Műjégen, hamar megtanultam a kunsztokat. Egyszer aztán odajött hozzám egy hokiedző, aki elcsábított a KSI-be. Ám nem sokáig lehettem sportiskolás, mert a Kolozsvár akkoriban partneri kapcsolatban állt az Újpesttel, így nemes egyszerűséggel átigazoltattak a lilákhoz – mondta Farkas József.

Ezzel persze jót tettek vele, mert a Dózsa akkoriban Magyarország első számú hokiklubja volt. (A fradisták ezt vitatják.) Józsi a ranglétrát végig­járva 1983-ban került be a felnőtt­csapatba, amellyel öt bajnoki címet és öt kupagyőzelmet szerzett. Utána még játszott néhány klubban, Győrben például, mielőtt negyvenévesen végleg befejezte a sportpályafutását.

– A mi korosztályunknak a nyolcvanas években nemcsak a jégfelületek hiányával és az időjárással, hanem a pénztelenséggel is meg kellett küzdenie. Jómagam például emiatt kezdtem az évtized végén taxizni. Eleinte csak finoman, két edzés között délutánonként, a Hotel Stadion és a repülőtér között, ám aztán hivatásommá vált a személyi fuvarozás. Sajnos, ez az egészségügyi helyzet a mi szakmánkat is ellehetetlenítette, így mostanság csak ücsörgök az autóban, és reménykedve várom a járvány végét – fűzte hozzá Farkas József.

Ha utas száll be a taxijába, maximum azt láthatja, hogy az „erősen” férfias alkatú sofőr milyen nyugalommal irányítja a járművet. Azt viszont nem tudhatja, hogy ez a marcona külsejű taxisofőr egykor (az 1988–89-es szezonban) miként bolondította meg a nyolcvanas évek szupercsapatát, a szovjet válogatottal egyenértékű CSZKA Moszkvát, amelynek az egyik támadás végén parádés gólt is ütött. (A másik magyar találatot is egy kerületi hokis, Ancsin János szerezte.) Azt sem tudhatja, hogy Farkas Józsiért – és a társaiért – egykor ezrek voltak képesek kizarándokolni a Megyeri úti nyitott jégpályára, illetve a bajnoki döntőre, mindig zsúfolásig megtöltötték a BS lelátóit. Az utas azt sem sejtheti, hogy a sofőrje az 1990-es taxisblokád idején sem azzal foglalkozott, hogy autójával elzárja valamelyik kereszteződést a forgalom elől, hanem azzal, hogy minél előbb Rákospalotára érjen, mert másnap csapata kupamérkőzést játszott volna Kazincbarcikán, ami még a benzináremelésnél is fontosabb volt a számára. Persze, ennyi mindent nem is kell tudnia az utasnak, aki számára az is elég információ, hogy az autó, melyben ül, jó kezekben van.