Egymásra épülő hagyományok

A húsvét a keresztények legnagyobb ünnepe, de nemcsak az övék, hanem a kereszténységgel szoros kapcsolatban levő zsidóságnak is. Évezredes, egymásra épülő hagyományai vannak.

Húsvét a kereszténység lényegéről, Jézus megváltó kereszthaláláról és feltámadásáról szól, és ezt a kezdetektől megünnepelték. Eredetéhez azonban Jézus előtt mintegy másfél évezredet kell visszamennünk.

Az Ószövetség először Mózes második könyvében, a Kivonulásban említi a pászkát. Az Egyiptomban elnyomott zsidóknak Isten utasítására Nisszán hónap 14. napján egy hibátlan, egyéves, hím bárányt vagy kecskegidát kell levágniuk, úgy, hogy csontot ne törjenek benne. A húst ne főzve, hanem sütve, kovásztalan kenyérrel, keserű salátával egyék. A lakomát saruval a lábon, bottal a kézben, sietősen kell fogyasztani. A levágott állat vérével kenjék meg az ajtófélfát. Ennek azért lesz jelentősége, mert Isten végigvonul egész Egyiptomon, és megöl minden elsőszülöttet az elnyomók között, de ahol látja a vér jelét, azt a házat kikerüli. Ez volt a Mózes által megjövendölt tizedik csapás, aminek hatására a fáraó végül elengedi a zsidókat. A szabadulás mind a mai napig a legfontosabb zsidó ünnep, amely azt bizonyítja, hogy Isten a kor szuperhatalmának számító Egyiptomot is megtörte (majd később az üldöző csapatokat a Vörös-tengerbe veszítette), hogy megszabadítsa a választott népet.

Az ünnepnek azonban alighanem más gyökere lehet. A pászka szó jelentése és eredete vitatott. A Kivonulás könyvében leírt történethez az átmenés vagy megkímélés tartozik. A pasah azonban jelentheti azt a rituális táncot táncot, amit a nomád pásztorok jártak a démonok hatalma ellen bemutatott bárány- vagy kecskeáldozat bemutatásakor. Ennek nyomai a múlt századi pásztorkodó arab törzsek között is fellelhetők, akik a tavaszi legelőkre indulás előtt végezték a szertartást. A Palesztinába érkező honfoglaló zsidóság körében azonban már a szabadító Istent ünnepelték a pászkalakomával.

Palesztinában a letelepedés után egy földművelő rítus kapcsolódott a pásztorünnephez, a kovásztalan kenyér ünnepe. Az első tavaszi árpa zsengéjéből új kenyeret sütöttek, amely még kovászt sem tartalmazott – hiszen annak lisztje még a tavalyi aratáshoz kapcsolódna. A kovásztalan kenyér, a massot, vagyis a macesz máig a húsvéti szertartások része.

Jézus korára a különféle ünnepi hagyományok egységessé váltak, és görög hatásra bort is fogyasztottak. A pász­ka­vacsora rituális kézmosással kezdődött, aztán a családfő megáldotta a közös serlegben levő bort és az ételeket: a húsvéti bárányt és kovásztalan kenyeret, a fogság keserűségére emlékeztető keserű salátát és a vöröses mártást, ami a rabszolgák munkájában használt habarcsra emlékeztet. A második serleg kitöltésekor a legfiatalabb családtag megkérdezte, hogy miért van ez a szertartás, amire a családfő a Haggadával válaszolt, azaz elmondta az egyiptomi szolgaság és a pusztai vándorlás történetét. A harmadik serleg bor után a családfő részekre törte a kovásztalan kenyeret, és kiosztotta a résztvevők között. A negyedik serleghez kapcsolódott a hálaadó zsoltár. A szertartás nagyon hasonlít a mai zsidó széder-esti szertartáshoz, csupán a hálaadás került ki, mivel ezt a zsidók csak a jeruzsálemi Templom pusztulásáig énekelték.

A szertartás sok eleme felfedezhető a mai keresztény istentiszteletben, különösen a katolikus és ortodox szertartásban, hiszen ez Jézus utolsó vacsorájára, egy pészah­vacsorára emlékezik. Amikor a pap az ostya (kovásztalan kenyér) és a bor fölött Jézus utolsó vacsorai szavait ismétli, a keresztények hite szerint ezek misztikus módon Jézus testévé és vérévé válnak.

Fotó: XVMÉDIA, Nagy Botond

Jézus húsvétja

Jézus egy héttel a kivonulás ünnepe előtt, virágvasárnapon, bevonul a fővárosba, Jeruzsálembe. Az éljenező emberek a kabátjukat terítették elé és pálmaágakat törtek, hogy azzal integessenek.

Nagycsütörtökön Jézus tanítványaival ünnepli a pászkát. Az utolsó vacsora előtt megmossa az apostolok lábát, hogy példát mutasson alázatból. A kovásztalan kenyér kiosztásakor azt mondja: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem!”, a hálaadás kelyhe kitöltésekor pedig, hogy „ez az én vérem”.

A vacsora után Júdás, az áruló tanítvány információi alapján a zsidó vallási vezetők elfogják Jézust. Koholt vádakkal halálra ítélik, de a római uralom alatt álló Júdeában az ítéletet jóvá kellett hagyatni a helytartóval. Pilátus eleinte vonakodik, de végül lázadástól tartva enged a főpapok kérésének, és Nagypénteken keresztre feszítve kivégezteti Jézust. A kivégzett Jézust egy sziklasírba temetik, de szűk három nap múlva, vasárnap hajnalban feltámad, és megjelenik Mária Magdolnának, illetve a tanítványoknak is.

A keresztény tanítás szerint Jézus halála eltörli azt a büntetést, amit rossz cselekedeteinkért érdemelnénk, így a jószándékú emberek bejuthatnak a mennyországba. A feltámadás pedig igazolja, hogy a tanítás hiteles: és Jézus csakugyan Isten fia, Megváltó.