Napjaink mozija

Anya tizenegy éve nem járt filmszínházban. Gyermek azért járt már mozgóban, mert gondoskodott róla, hogy valakik elvigyék, a minap azonban azt gondolta Anya, csak szervez ő is oda közös programot. Lévén ömlik az eső, süvít a szél, Gyermek pedig legalább addig sem kockul. Aztán, attól kezdve, ahogy megérkeztek, csak nézett, mint a moziban.
Az első meglepetés még az internetes jegyvásárlásnál érte, megpillantván az árakat. A második a büfében, mert persze ropogtatnivaló és üdítő nélkül nincs mozi. A harmadik és egyben legnagyobb pedig a vetítőteremben.
Egy 12 karikás filmre fizetett be, ami ugyebár azt jelenti, hogy 12 éven aluliak felnőtt felügyelete mellett láthatják. Gyermek 10 múlt, lassan fél 11, pipa. Gugli barátjával rákeresett a filmre, a kritikák jók voltak, ez is pipa.
Azonban amivel a maradi, X generációs mivoltja nem számolt, az az elmúlt évtized technikai fejlődése. A full HD-ban, mindenhonnan ömlő zajokkal, a félelmetes hangeffektekkel, amelyek tökéletesen simultak a 3D-s szemüvegnek köszönhetőn hihetetlenül életszerű, sőt még annál is életszerűbb képi világba.
Mindennek eredményeként Anya nyirkos kézzel szorongatta Gyermekéét, sokszor becsukta a szemét, és csak azért nyitotta ki, hogy megnézze, mennyi van még a filmből (több mint kétórás volt). A csukott szemmel mozizásnak egyetlen előnye volt, rájött, hogy a filmnek tulajdonképpen mondanivalója is van, az örök klasszikus, hogy a szeretet ereje mindent legyőz, és szoros kötelék nem csak a vér szerinti rokonok között alakulhat ki.
Az a baj, hogy ez vélhetően csak neki jött le, a „rendesen” nézőket lefoglalták a hang- és képi effektek. Anya döntött a jövőről: Gyermek inkább kockuljon.

magyar állampapír lány
magyar állampapir fiú