Itthon lenni Rákospalotán

Ezer szállal kötődik Sárhegyi Károlyné Prondvai Erzsébet a XV. kerülethez, a családját az 1700-as évekig vezették vissza. Beszélgettünk gyermekkoráról, a régi népviseletről és szokásokról, milyen volt régen élni, ennek minden nehézségével és szépségével.

Fotó: XV Média, Vargosz

Fotó: XV Média, Vargosz

– Mióta élnek Rákospalotán?

– Nagyon rég. Varga István, aki szintén itt él a kerületben és családfakutatással foglalkozik, az 1700-as évekig tudta visszavezetni a családunkat. A szüleim generációjáig mindenki gazdálkodott. A nagymamám itt élt az Énekes utca 5.-ben, akkor még Árpád utca volt. Apukámék négyen voltak testvérek, apum nősült először, én voltam az első unoka. Van is egy ilyen fénykép, ahol rajta vannak a nagyszüleim, én a szüleimmel és a három nagybátyám. Akkor még együtt éltünk, majd 1947-ben költöztünk a Kiss Ernő utcába. De visszajártunk minden héten hozzájuk is, meg másik nagymamámhoz, aki akkor Beniczky, ma Juhos utcában lakott.

– Milyen emlékeket őriz a gyerekkoráról?

– A nagymamám fantasztikus erőben volt, nagyon aktívan élt. Engem nagyon szeretett. Vallásos volt, eljárt búcsúkba és zarándokutakra, például Csobánkára, Máriaremetére, és engem is mindig elvitt. Nagyszüleim jártak ki dolgozni a földekre, de nagymamámra kellett várni, mert ő a reggeli misén volt, a nagypapa meg befogta már a lovakat, ült a kocsin, és mérges volt, hogy nem tudtak elindulni. A nagymama még időskorában is kijárt a Lehel piacra segíteni árulni egy ismerős kofának. Amikor szanálták őket az Énekes utcából és elköltöztek a Szlacsányi utcába, már nem volt meg az addigi önállósága, akkor kezdett betegeskedni, majd 89 évesen halt meg.

– Hova járt iskolába?

– Rákospalotán jártam általános iskolába a Rädda Barnen utcába, majd középiskolába a Petőfi Közgadaságiba. Minden nyáron dolgoztam már hetedikes koromtól, apukám bevitt a munkahelyére, a Bútorlap és Faáru KTSZ-be. Aztán 1964 nyarán azt akarták, hogy műszakolva dolgozzak, de apu azt nem engedte, akkor átmentem az Olajgyárba, ahol meg a nagybátyám volt lakatos. Így azon a nyáron a könyvelésen dolgoztam, és a nyár végén mondta a főkönyvelő, hogy ha leérettségizem egy év múlva és nem akarok továbbtanulni, akkor jöhetek hozzájuk teljes állásba.

– Nem akart továbbtanulni?

– Akkor már menyasszony voltam, vártam, hogy a vőlegényem leszereljen a kötelező kétéves katonaságtól. Nem is nagyon akartam továbbtanulni, pedig jó tanuló voltam, két négyesem volt csak. Aztán a 25. érettségi találkozónkon mesélte az osztályfőnökünk, hogy nem is jelentkezhettem volna, mert amikor a tanácsházáról kijöttek az oktatási osztályról és kérdezgettek a továbbtanulásról, elmondtam, hogy minden héten járok templomba.

– Egyetlen munkahelye a Növényolajgyár volt?

– Igen, 1965-ben kezdtem itt dolgozni és innen mentem nyugdíjba 2002-ben. Itt dolgozott a férjem is, ő 1957-ben kezdett villanyszerelőként, 2001-ben ment nyugdíjba.

Forrás: Sárhegyi Károlyné Prondvai Erzsébet

Forrás: Sárhegyi Károlyné Prondvai Erzsébet

– Nagyon különlegesek azok a régi fotók, amelyen a palotai népviseletben van. Honnan voltak ezek a ruhák?

– A mi ruháink voltak. Anyu sokáig hordott népviseletet. A ’60-as években fejeztem be az általános iskolát, ő akkor vetkőzött ki belőle. Nagymamám viszont élete végéig hordta. Nekünk megvolt minden régi népviseletünk, Dudás Zsuzsinak adtam oda, aki bevitte a Rákospalotai Örökségünk Egyesületbe. Anyu háztartásbeli volt, nagyon szépen varrt, rengeteg parasztruhát készített. A blúzokat úgy hívták, hogy „jupli”, meg csinált ráncolt parasztszoknyákat és hímezte a kötényeket. Engem nem tanított meg varrni, csak azokat a házimunkákat adta át, amiket nem szeretett csinálni. Úgy mentem férjhez, hogy nem tudtam főzni, viszont szépen takarítottam meg vasaltam.

– Önöknek is kellett földműveléssel foglalkozni?

– Nekünk soha nem volt földünk, csak a nagyszüleinknek, és nekik azt be kellett adni a téeszbe. Soha nem szerettem a földmunkát. Az apukám mindig gyári munkás volt.

Forrás: Sárhegyi Károlyné Prondvai Erzsébet

– Miben volt más a régi életmód?

– Sokkal jobb világban élnek az unokáink, mint mi. A férjem mérhetetlen szegénységben nőtt fel. Akkor együtt volt a család, most sokkal több a válás. Ezt nagyon nehéz elfogadni, de nem tudom melyik a jobb, benne maradni a rosszban vagy rögtön továbblépni. Nehéz dolog, a régiek között is volt, akik megkínlódtak egymással. A mi házasságunk nagyon jó volt. Állítom, csak nagy szerelemből szabad megházasodni, mert akkor tudjuk elfogadni a másik hibáját. Egyszer az egyik palotai paraszt néni szomszédunkkal beszélgettünk, hogy volt-e az ő idejükben válás, erre mondta viccesen, hogy „Elválni? Azt nem. Agyoncsapni, azt igen.”

– Most költözött újra a XV. kerületbe. Mi hozta vissza?

– Zuglóból 1987-ben jöttünk vissza Palotára, az Alagi téren vettünk egy családi házat és ott laktunk 23 évig. Aztán Biatorbágyra költöztünk, az egyik fiam közelébe, de most a férjem halála után visszajöttem. Ami leginkább ideköt, az a Magyarok Nagyasszonya templom a Széchenyi téren. Itt kereszteltek, itt voltam elsőáldozó, itt bérmálkoztam, itt volt az esküvőm, itt nyugszanak a szüleim. Haza kellett jönni.

családok éve 1
családok éve 2
családok éve 3
családok éve 4
Pin It