Egy válasz

Sok, a mindennapi életünket megkeserítő/megnehezítő kérdésre nem találok egyelőre választ, azonban büszkén jelentem, egyre, úgy tűnik, sikerült megoldást lelni. Azt is be kell vallanom, bár pofonegyszerű, nem az én fejemből pattant ki (talán éppen a trivialitása miatt, hehe).

Na szóval. Ott vannak azok a fránya reggelek. Gyermeket kiimádkozni az ágyból, rávenni, hogy egyen-igyon valamit, öltözzön fel, menjen vécére, mosson kezet és fogat, kösse be a cipőjét, vegye fel a hátizsákját, és induljunk el. Mindezt időben. No, éppen ezen kitétel teljesítése volt a lehetetlen, hiszen persze valahol mindig megcsúsztunk. Aminek következményeként hétköznap reggel fél 8 tájban évek óta zeng a ház, szerintem a földszinten lakó nyugdíjas néni gyorsabban és megszeppentebben kapja össze magát a hangom hallatán, mint a Gyermek.

Az ordításnak persze semmi értelme, tudom én jól, csak egy idő után – legalábbis nekem – már csak ez marad. Cserébe nem szólunk egymáshoz az ötperces autóúton, Gyermek sértődött, rosszkedvű, én ideges, lelkiismeret-furdalással megspékelve, mindez már reggel 8 előtt, és hol van még a nap vége…

Erről panaszkodtam a hétvégén barátnőmnek, aki rávilágított: a megoldás az „időben”. De nem az én időm, hanem az övé szerint. Homlokomra csaptam: Hát persze! Gyermeknek több idő kell a készülődésre, mint nekem. Ma reggel meg is volt a főpróba. Negyedórával előbb ébresztés, így minden „munkafolyamat” ugyanennyivel korábbra került.

Láss csodát: 7.35-kor bement az iskolakapun, ami az elmúlt 3 év abszolút rekordja. Előtte az autóban vidám beszélgetés, búcsúzáskor nagy puszilkodás, integetés.

Hát így…

Pin It