A felesleges kéz

Természetes, hogy amíg pici a gyerek, mindent megcsinálunk helyette. Öltöztetjük, hurcoljuk, etetjük, itatjuk, másként nem is lehetne. Az első mérföldkő az óvodai közösségbe kerülés, amikor egyre inkább elvárják tőle az önállóságot. Aztán az újabb nagy változást az iskola hozza.
Mindebben semmi különös nincs, a fejlődés természetes és szükséges folyamat. Azonban, mint azt Anya megdöbbenve tapasztalta mostanság, ebben is lehet hibázni, méghozzá nagyokat. Anya ugyanis nemrég rájött, hogy Gyermek nem azért nem csukja be rendesen az ajtót, mert nem figyel oda, hanem azért, mert bármilyen röhejesen is hangzik, nem tudja. Nem, mert Anya az elmúlt tíz évben mást sem csinált, mint érkezéskor kinyitotta előtte, távozáskor pedig becsukta utána az ajtót. Pontosabban helyette.

Fotó: XV Média, Nagy Botond

Fotó: XV Média, Nagy Botond

Anya azt is elrontotta, hogy indokolatlanul sokáig vett tépőzáras cipőt Gyermeknek, mondván, azt meg tudja oldani magának. Igen ám, de a focicipők általában fűzősek. Amikor az edző, kábé három hónapnyi folyamatos kötögetés után (mert ezek a fránya cipők nemcsak fűzősek, de fűzőik hamar kioldódóak is) közölte Gyermekkel, amíg nem tanul meg cipőt kötni, nem mehet edzésre, jött a pánik, hétvégi gyorstalpaló a cipőfűzésről, hiszti, Anyaéneztsosefogommegtanulni.
Anya arról nem is akar beszélni, mert totál csődnek nézhetik, hogy az inggombok és a télikabát cipzárja (merthogy a bélés könnyen beakad) szintén kihívást jelentenek a mai napig.
A tanulságot mindenesetre levonta: a kéz, ami az övé volt, és sok-sok indokolatlan esetben és indokolatlanul sokáig helyettesítette a Gyermek kezeit, felesleges volt. Ráadásul meg se érte az akkori néhány percnyi időspórolás. Mert most mi van? Anya ajtót csukogattat, inget gomboltat, cipzárt húzogattat. Órákig. A tízévesével.